1389-ben említi nevét először írásos forrás Zelebyn alakban. Módszeres régészeti kutatások tárták fel a középkori település templomát teljes alapzatával és falmaradványaival, valamint korabeli szerszámokat és a mai falutól délre egy temetőt is. A falu neve szláv eredetű lakosságra enged következtetni, ám a Telekparton talált cserépbogrács-töredékek honfoglaló magyarok korai megtelepedésére utalnak. Idegen elemek beköltözésére nincsen adat, az 1571. évi török defter névanyaga is magyar, csakúgy, mint a később települők többségéé. A középkorban egyházi birtok, az aradi káptalan tulajdona, a község későbbi határához tartozó Istvánháza, Gyalu és Halásztelek pedig magánföldesurak birtoka. A török időkben végvári katonák kezén vándorol, majd több kisnemes tulajdonává válik. 1631-ben lakatlan puszta, s így kerül eladományozásra, 1652-ben viszont ismét faluként említik. Lakói 1690 táján a tatár betöréskor szétszélednek, s 1703-ban még pusztaként tartják nyilván. 1709-ben lakott hely, de lakossága ismét elmenekült a Rákóczi-szabadságharc hadi eseményei miatt. Az 1730-as évek közepén Bél Mátyás még mint néptelen pusztáról emlékezik meg róla, újranépesülése csak 1749-ben indul meg. Új lakosai Arad, Csongrád és Nógrád megyéből toborzódtak. Katolikus lakosokkal települt újjá, de kezdetektől volt református lakossága is. 1754-ben az elviselhetetlen terhek miatt nagy részük megszökött, a helyben maradóktól pedig elvették jobbágytelküket és a földesúri majorsághoz csatolták. Lakosságát nem jobbágyként, hanem majorsági zsellérként tartották számon ezentúl. A falu sem alakulhatott községgé, s a lakosság helyzetét az egyes nemesi birtokosokkal kötött, bár hagyományokon alapuló kontraktusok szabták meg. A földesurak 1797-ben puszta egy részét kiadták zselléreiknek, hogy jófajta szőlővel ültessék be. Ekkor keletkezett a Halesz nevű határrész. 1809-ben még csak hat fő lakott kinn a Haleszban, számuk azonban gyorsan emelkedett. Noha Szelevény 1828-ban már 59 házból állt, 466 lakosa volt és bíróját, jegyzőjét is említik, mégis csak 1851-ben alakult községgé Gyalu és Istvánháza pusztákkal együtt. 1861-ben községi jogállásáról lemondott és Csépához csatlakozott. Lakóinak egy része azon fáradozott, hogy Szelevény újra önálló község lehessen. Kitartó próbálkozásuk eredményeként a belügyminiszter 1884-ben ismét községgé nyilvánította. 1911-ben készült el neogótikus stílusú katolikus temploma, s ez az önálló egyházközségi élet kezdetét is jelentette. 1919. május 18-a a pusztulás napja volt Szelevény életében. 13 lakóház, a Községháza és a templom kivételével, a Tisza rendkívül magas árvize elöntötte, mert a folyó jobb partján állomásozó Vörös Hadsereg katonái Tiszasasnál átlőtték a bal oldali védőgátat. Erre minden bizonnyal a stratégiailag rendkívül fontos Szolnok megmentése érdekében volt szükség, melyet a magas ár teljes elöntéssel fenyegetett. Szolnok ugyan megmenekült, a Dél-Tiszazugban azonban súlyos károk keletkeztek. Szelevény 1923-ban újjáépült. 1925-ben – a szelevényiek nagy tiltakozása ellenére – Istvánháza és Gyalu pusztákat Kunszentmártonhoz csatolták. A második világháborúban Szelevényen a háborús cselekmények során nagyobb szabású rombolás nem történt. A községi tanács 1950. október 27-én alakult.